Egy anyuka felismerése a kisfia tanulási útjáról Part 1

Van egy 8 éves kisfiam, Márk, és mostanában egy olyan felismerést tettünk együtt, amely teljesen megváltoztatta azt, ahogyan a tanulásához hozzáállok.
A történet egy kedves pedagógushoz, Ritához kötődik, akit emberileg és szakmailag is nagyon nagyra tartok a kiskunhalasi School and Game nevű iskola tulajdonosa és több éve pedagógusa. Egy beszélgetésünk során megjegyezte, hogy szerinte Márk sokkal inkább vizuális tanuló, és lehet, hogy a hallás utáni tanulás nehezebben megy neki.

Őszintén mondom: először csak eltettem a gondolatot a fejemben. Aztán elkezdtem figyelni a gyereket.
És lassan kirajzolódott: Ritának igaza van.
Márk akkor tanul a legkönnyebben, amikor lát valamit – nem akkor, amikor hallja.

Onnantól minden a helyére került: miért kavarodik össze, amikor szóban mondom el neki a feladatot… miért veszíti el a fonalat… miért nehezebb neki a szorzótábla „fejből”, hang alapján.
És miért villan fel a szeme, amikor valamit lát a képernyőn vagy papíron.

A szorzótábla lett ebből az első nagy közös kísérletünk.
Ahogy elkezdtük, úgy éreztem: valami nem működik. Hallásra nem maradt meg neki, összekeverte, elfáradt, elkalandozott.
Ezután jött a felismerés:
mi van, ha nem a módszer rossz, hanem egyszerűen nem az ő csatornáján próbálok tanítani?

Így készítettem neki egy saját, vizuális programot.
A kettes szorzótábla például úgy jelent meg a kijelzőn, szépen sorban:

2×1 = 2
2×2 = 4
2×3 = 6
… egészen 10-ig.

És csak annyi volt a feladat:
„Nézd és mondd ki hangosan.”

Ennyi.
Nem több.
Nem kevesebb.

És itt történt valami egészen megdöbbentő.
Márk nézte a kijelzőt, olvasta, kimondta, majd újra nézte, újra kimondta.
Másodszorra már gyorsabban ment.
Harmadszorra már magabiztosan.
És ekkor jött a próba:
elkezdtem neki random felvillantani a szorzásokat, ezúttal az eredmény nélkül.

És tudta.
Hibátlanul.
Mintha csak előhívta volna egy képből, ami ott volt a fejében.

Vártam 5–10 percet, majd újra rákérdeztem össze-vissza, mindenféle sorrendben.
És ismét tudta.

Ez most számomra egy különleges tanulási folyamat.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog ez hosszú távon működni.
Az érdekel, vajon a vizuális képek, amiket most ilyen könnyedén megjegyez, mennyire maradnak meg majd a fejében.
Lehet, hogy számára a szorzótábla nem is „hang”, hanem egy látható mintázat, amit előhív, amikor kell.

Úgy érzem, most azon az úton járunk, ahol végre megtanulom a saját gyerekemet.
Megtanulom, hogyan működik, mire reagál, hogyan gondolkodik.

És hozom majd a további tapasztalatokat.
Lehet, hogy ezzel más szülőnek is segíthetek, aki hasonlót él át.

Mert a tanulás nem csak a gyerekről szól —
hanem rólunk, szülőkről is, ahogy megtanuljuk megérteni őket.

+1 bónusz Ritától, hogy a gyerkőc nézze, mondja ki hangosan és írja is le.